A Nevetnikék Alapítvány a Pécsi Gyermekklinikán ápolt kis betegek szabadidős foglalkozásának megszervezésével, gyógyulásuk elősegítésével foglalkozik. Önkéntesei délutánonként a kórház egy-egy osztályán játékos időtöltéssel vidítják fel a gyerekeket: kézműves, bábos, zenés foglalkozásokat tartanak, társasoznak velük. A vidám délutánokról készítettem fotósorozatot, és Kőműves Glóriával, a program egyik kitalálójával és vezetőjével beszélgettem.

Mesélj egy kicsit magadról, honnan jössz, mivel foglalkozol?

KG: Gyógypedagógusként dolgozom a szakszolgálatban és korai fejlesztéssel foglalkozom. Fejlesztek 0-3 éveseket, tartok iskolaérettségre való felkészítést óvodásoknak, dolgozom tanulási nehézségekkel küzdő iskolásokkal is. Emellett élménypedagógiai csoportokat vezetek általános iskola felső tagozatában és gimnáziumban. Minél több osztályhoz el szeretném juttatni ezt a programot, ami bizalomról, hatékony együttműködésről, közösségi problémamegoldásról szól.

A Nevetnikék Alapítvány ötlete hogyan fogalmazódott meg benned? A te fejedből pattant ki?

KG: Kamasz koromban volt egy beteg osztálytársnőm, őt látogatva jártam először a Gyermekklinikán, és megtapasztaltam, hogy milyen dögunalom ott lenni. Persze jó pár évnek el kellett telnie, hogy az akkor érzett tettvágy realizálódjon. Később egy barátommal lehetőséget kaptunk, és bementünk valamiféle programot tartani. Hamar szembesültünk vele, hogy a gyerekek nagyon szeretik, az ott dolgozók is nagyon szeretik, viszont borzasztó kevés a heti egy alkalom. Nagyjából havonta jutottunk el ugyanarra az osztályra, úgyhogy elkezdtünk keresni magunk mellé még embereket, hogy sűrítsük a látogatásokat. Szépen-lassan kibontakozott az önkéntes program. Mindig újabb problémákkal találkoztunk, rájöttünk például, hogy az egyébként nagyon lelkes résztvevőket fel is kellene készíteni. Egy-két év alatt bontakozott ki az a rendszer, ami most is működik. 2008-ban kezdtük, idén már 10 évesek leszünk.

Hogy működik a rendszer? Ki lehet nevettető?

KG: Bárki jelentkezhet önkéntesnek, aki a 18. életévét betöltötte. Első körben részt vesz egy interjún és egy rövid tájékoztatáson, majd három alkalommal hospitálnia kell. Ekkor megnézheti hogyan dolgoznak a többiek. A hospitálások után sor kerül egy alapképzésre, ahol a jelentkező megtanul egyszerűbb játékokat, foglalkozásformákat, hogy a klinikán 0 és 18 év között előforduló gyerekek mindegyikével tudjon mit kezdeni. Ezt követi egy általa tartott bemutató foglalkozás, itt kipróbálja magát élesben, és csak ezután hozunk végleges döntést, hogy bekerül-e a csapatba. A jelentkezők nagyjából fele kerül be, de aki megszereti, az általában átlag három évig önkénteskedik, legalább hetente egy alkalommal.

Mit gondolsz, mi motiválja az önkénteseket, hogy hétről-hétre, rendszeresen áldozzanak erre az idejükből?

KG: Ami talán a legfontosabb húzóerő, hogy nagyon jó érzés megtapasztalni, amikor bemész egy kórházba, ott fekszik egy gyerek – aki akkor is ott fekszik, ha az állapota egyébként ezt nem indokolja, de pusztán az, hogy kórházban van, és mondjuk vizsgálatra vár kelt egy feszültséget benne – és sikerül ezt a gyereket átlendíteni és bevonni a játékba, egy picit feldobni. Egy másik nagyon fontos dolog, és ebben a mi programunk talán egyedi, hogy van fejlődési lehetőség. Azért is maradnak benn az önkéntesek sokáig a programban, mert folyamatosan vannak képzések, van szupervízió, tehát nincsenek magukra hagyva. A foglalkozásokat is mindig ketten tartják. Bár nagyon sokféle helyről jönnek (egyetemistától nyugdíjasig terjed a paletta), egy közösség tagjai.

Hogyan éritek el, találjátok meg a segíteni vágyókat?

KG: Úgy kezdtem a „toborzást”, hogy végiglátogattam egyetemi szakokat, mindenhol kértem öt percet, hogy elmondhassam miről van szó. Így kialakult egy 30-40 fős bázis, azóta pedig leginkább szájról-szájra terjed a hírünk, illetve megtalálnak a facebookon, és néha vannak média megjelenések is. Szerencse, hogy sokan hallanak rólunk, mert egyébként napközben mindannyian dolgozunk, a szabadidőnkben pedig inkább a gyerekekkel foglalkozunk, nem a marketinggel. Egyszer volt egy teljesen spontán gerilla-kampányunk: pénteken leesett a hó, felhívtam két önkéntest, és másnap kartonból kivágott sablonokkal nekivágtunk a városnak, ételszínezőkkel fújtuk fel a hóra a honlapunk címét. Már az élményért megérte. Idén kint leszünk a Zsolnay-piknik fesztiválon, reméljük, hogy ott is érdeklődéssel fogadnak majd minket a látogatók.

A fotózás során többször láttam, hogy az eleinte passzív, enervált gyerekek a foglalkozás végére kivirulnak, és alig akarnak elengedni titeket. A szülőktől is kaptok visszajelzéseket?

KG: A kórházban voltak olyan pillanatok, amik nagyon emlékezetesek maradtak. Például az ambulancián volt szülő, aki az ellátás után is leültette hozzánk a gyerekét, hogy ne a kezelés riadalmával, hanem a nevetés élményével távozzon onnan. Számomra önmagában az is nagyon jó visszacsatolás, hogy egy-egy szülő ott meri hagyni nekünk a gyerekét, és addig például elmegy egyet sétálni, inni egy kávét, mert tudja, hogy nálunk jó kezekben van. A facebookon is írnak köszönő üzenetet – ezt mindig továbbítom azoknak, akik a foglalkozást tartották.

Voltak holtpontok az alapítvány működésében? Volt olyan időszak, amikor nem voltál biztos benne, hogy fenn tudtok maradni?

KG: 10 éves a program, az alapítványi hátteret pedig 5 éve hoztuk létre, hogy lehessen mögötte anyagi támogatás is. Bele kellett fektetni néhány évet, hogy megjöjjön az eredmény. Voltak olyan periódusok, amikor a létszám lecsökkent, és nagyon egyedül éreztem magam. Az is egy holtpont volt, amikor anyukám megbetegedett. Fizikálisan, és lelkileg sem tudtam annyi időt fordítani az alapítványra, mint korábban. Voltak ketten az önkéntesek között, akik első szóra beugrottak, és fél évig a segítségem nélkül is elvitték az egész szervezést a hátukon. Szerencsére mindig vannak, akik hajlandóak heti pár óránál több időt is belefektetni. Jelenleg is van három olyan társam, akik a frissen jelentkezők képzését viszik a hátukon ingyen és bérmentve. Felajánlottam, hogy megpróbálok valamit kispórolni nekik ezért. Amikor kategorikusan visszautasították, akkor éreztem először, hogy ez a program nem fog összedőlni nélkülem sem, mert bár az én „gyermekem”, vannak még olyan emberek, akiknek ugyanolyan fontos.

Amikor találkoztam a programmal, engem az fogott meg benne először, hogy a működésetekhez nagy vonalakban nem kell más, mint a résztvevők lelkesedése és befektetett energiája. Miből tartja fenn magát a szervezet? Hogyan lehet támogatni titeket?

KG: Ahhoz képest, hogy milyen nagyra tud duzzadni a program - optimális esetben minden osztályon napi rendszerességgel jelen tudunk lenni - kevés költséggel működünk. Van persze a koordinátori bére, könyvelői díj, be kell szerezni vagy időnként pótolni kell a játékokat, eszközöket. A kézműveskedéshez alapanyagok kellenek, a bűvész előadásoknak is van díja. Eddig ezeket pályázatokból finanszíroztuk, de ez ugye elég bizonytalan. Tudjuk gyűjteni az adó 1%-okat is. Azt szeretném, ha lenne egy olyan támogatói bázisunk, ami ha csak kisebb összegekkel is, de havi rendszerességgel tudna minket segíteni. Nálunk a támogatók is tagok, aki az e-mail címét megadja, naprakész lehet abban, hogy éppen mit csinálunk, mire megy a pénze. A véleményüket is ki szoktuk kérni. A mai világban pláne fontos az embereknek, hogy egy olyan szervezetet támogassanak, ami él, és aminek a részesei tudnak lenni. Nálunk a közösség – tehát az önkéntesek és támogatók - formálják az egész programot.

Ti is nyertesei vagytok az Erősödő Civil Közösségek pályázati programjának. Mire fordítjátok a támogatást?

KG: A koordinálás alsó hangon napi 6-8 óra, ez nem várható el senkitől szívességből, erre kértem most a támogatást. Már egy pár éve tavaszonként szánunk egy napot arra, hogy végigjárjuk az összes osztályt, és ha csak jelképesen is, de megköszönjük az ott dolgozóknak a sok segítséget, hogy nagyon-nagyon támogatóan állnak hozzánk. Mivel mindenkinek munkahelye van, erre szabadságot kell kivenni, és ez csak egy apróság. A jelentkezők, a hospitálók koordinálása, felkészítése viszont nagy feladat. Többen jelentkeznek például, mint akikkel egyszerre tudunk foglalkozni, így időnként sokat kell várniuk. Erre fog menni a pénzt, hogy legyen valaki, aki teljes állásban el tudja látni az ilyen feladatokat.

Milyen tervei vannak az alapítványnak a közeli és távoli jövőt tekintve? Merre szeretnétek fejlődni?

KG: Egy éven belül fel szeretnénk duzzasztani kicsit a létszámot. Jó lenne, ha a gyerekeknek nem kellene sokat várni ránk, ha ugyanarra az osztályra hetente négyszer-ötször is eljutnánk. Egy másik terv a mesefal-festő programunkhoz kapcsolódik: három osztályt már kifestettünk, az ambulancia lenne a következő. Sok szervezet beleesik abba a csapdába, hogy a működése túlzottan egy személyhez, vagy személyekhez kötődik. Azt szeretném elérni, hogy tudjon annyira stabilizálódni a program, hogy ha kilépek mögüle, akkor is ezen a színvonalon működjön. Ha Pécsett már igazán biztos lábakon áll, akkor el tudnám képzelni, hogy más megyékben, más kórházakban is elindítsuk. Ez egy jó távlati cél.

Hogy látod, ha az általános passzivitást leküzdve mindenki csak heti pár órát áldozna az idejéből arra, ami szerinte fontos, és amiben ő tud tenni, lehetne nagyságrendi változást elérni a mindennapjainkban?

KG: Abszolút. Például nálunk senki sem depressziós. Ha nem is úgy érkezik meg, de előbb-utóbb átragad rá a mosoly és a lelkesedés. Ez a közösség egy szemléletet is ad, mégpedig, hogy a megoldást kell keresni. Lehetne siránkozni a gyerekklinika helyzetén, természetesen itt is vannak problémák, amik állami szinten nincsenek megoldva, de van, amit mi magunk is megtehetünk - például ezzel az önkéntes programmal. Volt olyan, hogy drasztikusan lecsökkent a nővérek száma, és furcsán is éreztem magam, elgondolkodtam, hogy ilyen helyzetben ránk vajon mennyire van szükség. Azt a választ kaptam az orvosoktól, hogy annál inkább. Mert abban a két órában, amíg mi ott vagyunk, kevesebb a sírás, kevesebbszer kérnek a gyerekek gyógyszert, és a nővérek is be tudják hozni az adminisztratív lemaradást.

http://www.nevetnikek.hu/