Sokszor veszem észre, hogy jóformán végigcsörtetek a napokon, heteken, kipipálom az újabb elvégzett feladatokat. Bevésem a naptárba a soron következőket. Aztán megint eltelt egy hét, hónap, év. Ha sok a dolgom, azt sem tudom pontosan felidézni, mit csináltam az elmúlt héten. De vannak felejthetetlen találkozások – amikor hálás vagyok, hogy a fotózást választottam munkának.

Júniusban hivatalosan is véget ért Az Emberség Erejével Alapítvány Erősödő Civil Közösségek programja, amely dél-dunántúli civil szervezetek és informális csoportok részére nyújtott támogatást három éven át. A 180 résztvevő projekt között egészen aprók is akadtak – volt, hogy két-három tenni akaró ember pályázott, akik a lehetőséggel egy egész közösséget katalizáltak. Kulturális, sport és fejlesztő tevékenységeket valósítottak meg, közösségi tereket, kerteket, tanösvényeket építettek. Jóllakattak éhes szájakat, meséltek idősek otthonában, vagy éppen feltérképezték a környék akadálymentes túraútvonalait.

Fotózás és szövegírás révén több ilyen tevékeny kis csoportot is megismertem. Vannak, akikkel azóta is rendszeresen dolgozunk együtt, másokkal az a néhány óra hagyott olyan erős benyomást, hogy amikor egy év után összefutottunk, gondolkodás nélkül öleltük meg egymást a járvány ellenére is. Vannak, akik miatt folyamatosan figyelem egy olyan település programkínálatát, ahol életemben eddig egyszer jártam – és megmagyarázhatatlan örömmel konstatálom, hogy megint szerveztek valami jót.

Álommunka volt, ajándék. Köszönöm.