Júliusban kis barátom, Alexandros keresztelőjét fotózhattam Görögországban. Mivel korábban Athénban már láttam egy esküvővel egybekötött keresztelést, nagy vonalakban tudtam mire számítsak: hosszú, ugyanakkor pörgős szertartásra, a ceremónia alatt is mászkáló és beszélgető (néha útban lévő) rokonokra, síró főszereplőre. Egyikben sem volt hiba. Én viszont nagyon másként éltem meg, mint a négy éve látott, akkor káosz-élményt nyújtó eseményt. Részben azért, mert ezúttal nem idegen bámészkodóként, hanem aktív résztvevőként lehettem részese a barátaim életében igen fontos mozzanatnak. Mert számomra is ismerősek voltak az Alexnak szóló “titkos” fejbiccentések és játékok, osztozni tudtam a szülők feszültségében és mosolyaiban. Bár a tortúra közben nagyon sajnáltam síró kis barátomat, valahogy sokkal jobban át tudtam érezni, hogy ez itt most nagy dolog. Nem a puccos (és jó meleg :-) ) keresztelőruha, a videós fél templomot bevilágító reflektorai, vagy a szertartást követő pazar lakoma miatt. Inkább azért, mert összegyűlt a család görög és magyar fele, sokszor közös nyelv, közös pont nélkül, de egymásra nyitottan ünnepelték Alexandrost. A figyelem miatt, amellyel unokatesók és kereszttesók fordultak az új kis rokon felé. Nagy dolog, mert barátaim élete néhány hónap alatt felfoghatatlanul megváltozott. Jó volt ott lenni, és velük ünnepelni.