Alexandros keresztelése

Júliusban kis barátom, Alexandros keresztelőjét fotózhattam Görögországban. Mivel korábban Athénban már láttam egy esküvővel egybekötött keresztelést, nagy vonalakban tudtam mire számítsak: hosszú, ugyanakkor pörgős szertartásra, a ceremónia alatt is mászkáló és beszélgető (néha útban lévő) rokonokra, síró főszereplőre. Egyikben sem volt hiba. Én viszont nagyon másként éltem meg, mint a négy éve látott, akkor káosz-élményt nyújtó eseményt. Részben azért, mert ezúttal nem idegen bámészkodóként, hanem aktív résztvevőként lehettem részese a barátaim életében igen fontos mozzanatnak. Mert számomra is ismerősek voltak az Alexnak szóló “titkos” fejbiccentések és játékok, osztozni tudtam a szülők feszültségében és mosolyaiban. Bár a tortúra közben nagyon sajnáltam síró kis barátomat, valahogy sokkal jobban át tudtam érezni, hogy ez itt most nagy dolog. Nem a puccos (és jó meleg :-) ) keresztelőruha, a videós fél templomot bevilágító reflektorai, vagy a szertartást követő pazar lakoma miatt. Inkább azért, mert összegyűlt a család görög és magyar fele, sokszor közös nyelv, közös pont nélkül, de egymásra nyitottan ünnepelték Alexandrost. A figyelem miatt, amellyel unokatesók és kereszttesók fordultak az új kis rokon felé. Nagy dolog, mert barátaim élete néhány hónap alatt felfoghatatlanul megváltozott. Jó volt ott lenni, és velük ünnepelni.

Pacskerek és csobbanások

Fejesugrás a nyárba: a gyerekek nevétéséből-sikításából, a különféle hőfokú és mélységű medencék csobogásából, és a sugározott zenéből felépülő állandó morajlásba; a klór, naptej és lángos elegyéből álló összetvészhetetlen szagba; a naptól élénkre égetett pacskerek, csempék, úszódresszek vibráló kompozíciójába. A gyermeki életörömbe - ami, ha kipancsolta magát, hagyja, hogy az árnyékban, a vastag strandtörülköző alatt lassan elringassa a moraljás.